Énekkar

Nagyon régóta járok már énekkarra, ami hasznom ra is válik, hisz több ötöst kapok énekből, eljárhatok versenyekre és még ilyesmi. Na meg persze, az iskola leghelyesebb fiúja is ott van. Jeon JungKook a neve, egy felsőbb osztályba jár. Minden lány utána csorgatja a nyálát, és sajnos én is a mosolya és a szemei fogságába estem. Fiúk közül csak néhányan járnak még ide, az összes többi lány. Így szinte mindig ők kapják meg a szólók szerepét. Ám most máshogy lesz.
  Bent ülünk az ének teremben és hallgatjuk, ahogy tanárnő elénekli nekünk a dalt, aminek a kottáját a kezünkbe tartunk.
- Tanárnő! JungKook hol van? - kérdi az egyik lány.
- Nem sokára itt lesz. Csak még el kell intéznie valamit.
  Azzal végszóra beesett. Szinte hallani lehetett a sóhajokat a lányok szájából. Mivel én a kottát bújtam nem figyeltem. Az asztal mellett ültem, Tanárnő melett. Éreztem és láttam, hgy valaki átnyúl a vállaim felett. Az ő illatát éreztem. Felnéztem, mire rám mosolygot. Majd odahúzott mellém egy széket, átnézte a szöveget, és mikor Tanárnő intett, elkezdtünk énekelni. Ahogy körbe néztem, mindenki szúrós szemekkel figyelt engem. Lehajtott fejjel a kottát figyeltem, és ahol lehetett, ott a kissé mezoszoprán (közepes) hangommal beszáltam. A túl magas hangokat csak tátogtam, viszont JungKook melettem szépen kiénekelte.
- Jól van, ügyesek vagytok! Holnap után nem lesz énekkaros próba, ugyan is lesz egy kis dolgom. De gyakoroljátok otthon a dalokat. Most mehettek! - azzal mindenki összepakolta a cuccát. - Meg nem fázni! - szól utánunk az ajtóból.
  Kisétáltam az iskola kapuján, egyik fülemben a fülhallgató. Zsebre tett kézzel vándoroltam.
- Hé! - fogja meg valaki a vállam. Megfordulok, és erős fényhatástől el kellett takarnom a szemem. JungKook állt előttem, mögötte pedig erősen sütött a nap. - Ott hagytad a tollad. - nyújtja át.
- Kö...köszönöm...- elveszem, mire egy pillanatra kezünk összeér. Puha és forró. Bár nem csodálom, hisz szinte egész nap a nadrágzsebében van a keze.
- Semmiség! - kócolja össze a hajamat.
- Na! - igazgatom vissza, közben mérges tekintetet engedek felé.
- Yoon, igaz?
- Igen...
- Oldal cetlis toll? Ilyet is 3.-ban láttam utoljára.
- Unokahúgomtól kapta ajándékba.
- Óh értem, bocsánat.
- Semmi baj! - mosolyogok rá, mire ő is rám.
- JungKook gyere már! - szólítja az egyik haverja.
- Most mennem kell, majd még beszélünk. Szia! - és elment a másik irányba. Megfordultam és én is sétáltam tovább hazáig.
- Tudja a nevem...és azt mondta ,,majd még beszélünk".  Awhhh....de helyeeeees!!! - nyöszörögök az utcánkba. Kifekszem az ágyamban, majd pedig az elmúlt pár percre gondolok és arra, hogy a mellkasa érintette hátam. Éreztem az illatát. - Istenem Yoon, ne már! A megszálottja lettél!
  Ez az, amit soha nem akartam. Ha egyszer is szerelmes leszek, megalázom magam a fiú és más szemében is. Képes leszek, napokat át sírni és szerelmes levelekkel tele tenni a szekrényét.
  Másnap ülök a padba, próbálok figyelni angol órán, de nem tudok. Egy csoportba járok JungKook-kal.
- Yoon, hogy mondod ki a 12. szavat?
- Hogy mit? - ébredek fel álmodozásomból.
- Figyelsz te egyáltalán az óráimon?
- I...igen tanárúr.
- Rendben, akkor hogyan ejted?
- Ne...nem tudom tanárúr. - hajtottam le a fejem.
- Persze. Azt fogadjuk tudod, hogy hívják az ablak mellett ülő fiút. - értette JungKook-ra. Odanéztem, ő pedig megint rám mosolygott.
 Ismét lehajtottam a fejem. Az utolsó pár percben a tollamat birigzáltam, amit húgomtól kaptam. Kicsit kihúztam a papírt, majd vissza. Egyszer észrevettem egy számot rajta.
Ez mi? - gondoltam magamban. Kihúztam teljesen, mire egy telefonszám láttam meg. Alá pedig az volt írva, hogy ,,Hívj fel! JungKook"
Nem hittem a szememnek.
  Szünetben összeszedtem minden bátorságom és odamentem hozzá. Éppen a haverjaival beszélgetett, mikor megkérdeztem tőle, beszélhetnénk-e.

- Persze Yooni.
Kicsit arrébb húzódtunk a haverjaitól.
- Ez mi? - mutattam neki a papírra írt számokat.
- Még is mi? - áll mellém és mutat rá.
- E...- mondtam volna ki, mikor hirtelen homlokomra puszilt. - ...z...
- Legközelebb nekem szólj, ha bántanak jó? - nézett szemembe. Gondolom a homlokomon lévő sebre gondolt, ami tegnap szereztem a végzősöktől. - Csak nekem...- hajolt le és fülembe súgta, majd megpuszilta arcom. Csodálkozva szemeibe néztem, azokba, amik már itt létem óta elbűvölően feketén csillognak, közben mosolyognak rám.