Ahogy befordultam az iskola utcájába,-ami mellesleg szinte a sarkon van- megpillantottam egy olyan személyt, aki az életemet olyanná tette, amilyennek a szívemet is érzem, ronccsá. Anyum jött utánam, az utazótáskát hozta, amiben a ruháim is voltak. Lerakta mellém. Kis idő után elindultunk egy másik közösségbe, országba a busszal.
- Bocsi, nincs több szabad hely, leülhetek? - kérdezte egy ismerős hang. Az osztálytársam volt Jin.
- Persze! - mosolyogtam, majd visszahelyeztem a füleimbe a fülhallgatót. Egyszer csak egy hangfelvétel szólalt meg, rajta az én és ChanYeol hangjával. Ahogy mind a ketten kimondtuk, hogy "Szeretlek", és ahogy hallatszott, hogy megcsókoljuk egymást. Szívszorító élmény volt, még is rajta hagytam. Könnyeim ismét utat találtak maguknak.
Nem bírtam tovább, elfordultam és szintén sírni kezdtem.
- Sajnálom..., de kérlek, hagyj békén...nem bírom...- szólaltam meg.
- Nem Yooni...én sajnálom...! Nem lett volna szabad olyan szavakat a fejedhez vágnom, amiket kiejtettem a számon. Kérlek...ha meg sem bocsátasz, megértem...de legalább nézz rám és válaszolj őszintén!
Megfordítottam fejem, rá figyelve. Ismét íriszeivel találom magam szemben.
- Még mindig szeretsz engem?
Ismét sajogni kezdett a szívem. Nem tudtam mit válaszoljak.
- Öhm...Nem t...tudom...azt hiszem...igen...- nagy nehezen, de választ adtam neki.
- Akkor mond ki, kérlek, mert így csak egy szó...
Mélyen szemébe néztem, abba a szempárba, amik annyi idő után elcsábítottak, és minden egyes nap, csak engem figyeltek. Majd nyeltem egy nagyot és kimondtam.
- ChanYeol! Még minidig....szeretlek...
Ahogy szám elhagyta az utolsó betűt, ajkait enyémhez nyomta, majd elengedte.
- Bocsáss meg...! - suttogta hajamba, mikor mellkasához ölelt. - Kérlek...bocsáss meg...- hullottak könnyei fejem tetejére.
- Már régen megbocsátottam neked....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése